Úgy látszik, az idén már semmi más nem marad, mint hivatalos emberek, kárbecslők és adószakértők, ezekkel beszélek meg találkozókat, miattuk festem ki magam, és gyakorolom a szövegemet, hogy el ne felejtsem. Reggel taxival mentem az APEH-be, vagyis a NAV-ba (ezt a változást annyira nem tudom megszokni, mintha engem hirtelen, mondjuk, Andreának hívnának, ezt a nevet mindig is utáltam, rossz emlékeim vannak különböző Andreákról), szóval NAV. El kell érnem, hogy ne kelljen mindent befizetnem, és főleg ne egyszerre, mert akkor gyakorlatilag most azonnal bevonulhatok a sittre. (Amiről egyébként nagyon is gyakran ábrándozom mostanában, napi háromszori kaja, némi munka a könyvtárban, biztos oda osztanának, az én végzettségemmel, délután szabad vagyok, olvasok, írok, Robi hoz rakott krumplit, és elmondja, mennyire szeret és vár rám, végre nyugtom van, nem kell hatkor kelni, határidők miatt izgulni, éjjel még dolgozni, rezsit fizetni, a böriben ingyen lenne a villany meg a zuhany, ha megunom az írást, kimegyek tévézni a többi rabbal.)
A márianosztrai börtön könyvtára
Ennek érdekében napok óta telefonos kapcsolatban állok egy Szabó Benedek Elek (sic! esküszöm, így hívják, nem viccelek) nevű előadóval, aki telefonban már felvilágosított a lehetőségeimről, illetve ezek hiányáról. Nem adtam fel, egy barátomról hallottam, aki az adósoknál dolgozott egy időben, hogy a „személyes konzultáció” nagyon hatásos, el kell érni, hogy fogadjanak, és hatni kell, mert akkor már felelősnek érzik majd magukat, úgy érzik, tenniük kell valamit értem, ez logikusan hangzott, én is így tennék. Szóval Szabó Benedek Eleknél kialkudok egy találkozót, reggel fél 9-et javasol, jó, hát nem tudhat az inszomniámról, én meg nem merek ellenkezni, ó, az a lehető legjobb! mondom. Fél hét, mire elalszom, teszem hozzá gondolatban, hétkor simán felkelek, a közbeeső félórát félálomban töltöm valami rémálommal, amiben vagy én haltam meg, vagy a halottaim jöttek vissza, fél kilencre ott is vagyok pihenten, vidáman. Viszontlátásra holnap reggel, köszönök el Benedek Elektől, Robi szerint feküdjek le korán, és nézzek egy megnyugtató filmet. Ha. Ha.
Egy megnyugtató film: Exorcist.
Egyáltalán nincs pénzünk, így teljesen biztos, hogy nem taxival megyek az APEH-be. A maradék pénz épp elég lesz a következő fizetésig, jó beosztással, még szerencse, hogy tudok főzni, magával, Nellike, öröm lenne szegénynek lenni, akkor tudna csak varázsolni, mondja Takaró Sanyi az Iszonyban. Vagy valami ilyesmit.
Szóval a taxi 8-ra érkezik, mert az óra nem csengett, béna kifogás, de tényleg. Amúgy hatkor néztem meg utoljára az órát, úgyhogy nem is igaz, hogy fél órát aludtam. Ott dolgozik? kérdezi a taxis gyanakodva, amikor bemondom a címet, nem, konzultálni megyek, mondom, állítólag lehet kérni, hogy méltányosságból engedjenek el némi tartozást. A taxis megélénkül, és tizenöt perc alatt egy élet tragédiáját adja le, válás, megcsalás, nem működő taxivállalkozás, kizsigerelés, a gyerekek le se szarnak, mert nem tudok nekik pénzt adni, könnyek ülnek a szemében. Maga mit csinál? kisállat-kereskedésem van, mondom neki, az se lehet könnyű, ki vesz ma papagájt, enni sincs pénze az embereknek, bólogatok. Megígérem, hogy ha megtudok valamit, felhívom, ideadja a névjegyét, az autóban még végig akartam gondolni, mit mondok Benedek Eleknek, de hát erre ugye nem nyílt lehetőség, kimerülten és kétségbeesetten szállok ki a taxiból, mintegy 3000 HUF volt a viteldíj, hosszú távú befektetés, gondolom, majd visszaadja, ha adok neki adótanácsot.
Jodie Foster a Taxisofőrben
