Ági, az angoltanárom régóta kecsegtet, hogy ha végre rendesen megtanulom a BBC-cikkek szavait, akkor mutat valamit. Az az igazság, hogy mérhetetlenül nem érdekelnek a BBC-cikkek szavai, nem érdekel a világpolitika, sajnálom, ez van, lehet szörnyülködni, és a gazdasági helyzet meg még annál is kevésbé érdekel, mert rögtön emlékeztet a saját gazdasági helyzetemre, ahol a krízis már korábban elkezdődött, mint a világgazdaságban, na, szóval inkább maradok az elefántcsont-tornyomban, vagy szarból épült váramban, ahogy negatív napjaimon fogalmazni szoktam. 

Ági bevallotta, hogy őt sem érdeklik a BBC-cikkek szavai, ami engem hihetetlen megkönnyebbüléssel töltött el, nem hiába tudom könnyebben elképzelni, hogy egyszer a külügyben fogok dolgozni, mint azt, hogy nem Ági az angoltanárom. De abban igaza van, hogy én mondtam, hogy nyelvvizsgát akarok tenni, és akkor ő az edzőm, nekem meg csinálni kell, amit mond, tudom, tudom. Na, de a szünetben tényleg tanultam, mondjam,  hogy van az, hogy „az a halvány érzésem van”, meg hogy „jó pasi vagy”? Vagy azt  hogy „feltérképezetlen terület”, és hogy „nagyra értékelném, ha lehalkítanád a rádiót”? Bár igaz, ebből csak egy a BBC-s kifejezés, de mindegy. Szóval azért Ági megmutatta, amit ígért, és amit azóta naponta megnézek. Itt van:

A ’80-as években nálunk is volt egy ilyen sorozat, Én táncolnék veled, ez volt a címe, a Bergendy zenekar szolgáltatta a zenét, és azért emlékszem rá, mert a főcímben szerepelt egy lány meg egy fiú, és Gittával, gyerekkori barátnőmmel, aki azóta meghalt, állandóan ezt vártuk.  A végére kiírták, hogy a balettintézet növendékei, a lányra akartunk hasonlítani, és nagyon tetszett  a fiú, bár nekem kicsit  alacsony volt,  de Gitta szerette ezt a típust, ráadásul balettáncos akart lenni. Szerintem lett is volna, ha nem egy nyírségi faluban növünk fel, ahol, és ahonnan az egész pesti est egy olyan világnak látszik, ahová a magunkfajta sosem kerül be, szex és new york a nyolcvanas évek elején, ez volt Nyírvágóról az mtv1 akkoriban, mármint kábé olyan távol.

Szóval ugyanez finnben is létezett, gondolom, a sorozat utolsó darabja lehetett a diszkótánc. És itt van, hozzá alul a kommentárjaim, hogy mit érdemes figyelni:

Először is, elképesztő -  ahogy Ági felhívta  figyelmemet rá - milyen komolysággal csinálja végig az egész műsort a szoknyás nő. Valahol a végén egyszer elmosolyodik, de amúgy halálkomoly, a disco dancing is érdemel annyi erőfeszítést, mint a keringő, mondjuk, ez sem könnyebb műfaj. A másik, hogy ezt a dalt, mint „németesnek”, már általános iskolában megtanította Feri bácsi, a laza némettanár, Dzsingisz-kán (mármint az együttes) – rajongó, és ennek később még lesz jelentősége.

 És akkor amire külön érdemes figyelni:

02.02.: én ugyan az egyetem magyar szakán csak a mordvin csoportba jutottam be, amikor nyelvrokon-nyelvet kellett választani, és ennek eredményeképpen mordvin nyelvvizsgával rendelkezem (nem vicc! bár csak ősi ragokat hasonlítgattunk össze, és ha jönne egy szép mordvin fiú, még bemutatkozni sem tudnék), de lehet, hogy egykori csoporttársaim, akik finnül tanultak, értik, mi lehet az a kifejezés 2:02-nél, amit én úgy értek, hogy „diszkó múzsa”.

02.32-nél tűnik fel az az aranyszandál, ami nagyjából egész időre lefoglalta a figyelmemet, amikor először láttam a klipet, és amiért sok mindent adnék, lécci, ha valaki látja feltűnni a vaterán, vagy akárhol, szóljon, akár fél évet is spórolok rá.

02.41-nél megmutatják a tulajdonosát is, aki kíséretiesen emlékeztet egykor fizikatanáromra, Zsebes Gézánéra, de szerintem harminc fölött mindenki felismer benne valakit, aki a gimiben tanította.

03:20-nál jön az a sor, amit első gimiben, amikor a már említett Feri bácsi megmutatott németórán, mindenki úgy értett, hogy „moszkó, nem tudja hány is volt”. A moszkóról tudtuk, hogy Moszkva, a továbbiak pedig egy férfiről szóltak, aki végigdugta Moszkvát, szerintünk. Akit érdekel a megoldás, keresse ki a Google-n a szöveget, én itt nem fedném fel, sokkal jobban szeretem a 15 évesen képzelt változatot. (Jamaha, jamaszó, ez meg az angolosok mániája volt, a Modern Talking You’re my heart, you’re my soul című számára, és a fiúk az osztályban azt hitték, a Jamaha motorról szól.)

03:40: Na, ez az egyik figura, amit általánosban a fiúk folyamatosan gyakoroltak a fenyőünnepélyen és a klubdélutánokon, „futnak”, így hívtuk Gittával, és nem értettük, ha mi rendesen táncolunk, ők miért futómozdulatokat vetnek be, úgy látszik, ez nagyon is haladó volt, csak mi nem tudtuk. Egyszer Gitta konkrétan kiábrándult egy szerelméből, hetedikben, amikor hetekig vártuk a fenyőünnepélyt, mert Gitta szerelmes volt egy fiúba, és én is, na, de Gitta szerelme fel is kérte Gittát. „Futott, érted? Futott!” – magyarázta Gitta kiábrándulását a rákövetkező hétfőn, és én mélységesen megértettem. Persze, ha tudtuk volna, hogy Finnországban is „futnak”, talán minden másképp alakul.

03:46: Ez pedig a „lábtörlés”, amit szintén utáltunk, és erősödik az érzésem, hogy ezek a fiúk többet tudtak mint mi, és valójában menők voltak, de tény, hogy a „lábtörlés” volt a másik, amivel nálam és Gittánál (főleg ez utóbbi fontos, mert én szemüveges voltam, Gitta meg búzaszőke, kék szemekkel, mint egy Nívea-reklám, szóval, engem azért nem olyan sokan környékeztek meg akkoriban) el lehetett vágni mindent öt perc alatt.

Szóval mindenkinek boldog új évet!  Éljen a fehér nadrág.

Már megint egyedül vagyok, pedig már reklamáltam Robi főnökének, hogy én értem, hogy rendszerváltás volt, és mindenki fél az új ejtőernyősöktől, de szerintem előbbre való az, hogy egy házaspár elég időt töltsön együtt, főleg, ha ugye gyereket akar, mint az, hogy puszta reprezentációból odaragasszák a kommunkációs managert a székhez, 200 km-re Budapesttől, csak hogy az új kormányzat lássa, itt mindenki mennyire dolgozik. Mellesleg Robi egyáltalán nem tud ott dolgozni, mert túl nagy a zaj, mindenki visít, kétpercenként történik valami, anyósom meg (akinél meghúzza magát a két vidéken töltött nap alatt) fél hatkor ébreszti, mert ő már négytől fent van, miért aludjon más. 

És azt is értem, hogy nem negyvenhez közeledve kéne kitalálni, hogy én pedagógus szeretnék lenni mégis, ami elől ugye az utóbbi 18 évben folyamatosan menekültem, de mit csináljak, későn érő típus vagyok. Akkor viszont viseljem el, hogy értetlenül néznek rám, kvázi kiröhögnek, rosszabb esetben lenézően közlik, mit gondolnak az olyan némberről, aki kínjában már nem tud mit kitalálni, és hogy az iskola nem játszótér. Na, ez utóbbitól vagyok kész, szerintem meg az iskola legyen játszótér. Az érdekes az, hogy azok az iskolák, akik ideológiájuk szerint azt vallják, hogy az iskola  igenis játszótér, azok még azt sem engedik, hogy elvégezzem a továbbképzésüket, ahol megtanulhatnám a módszereiket, hogy követni tudjam őket, például. Azt mondják, nincs semmi „gyakorlatom” (15 éves nyelvtanári pályám számtalan problémás magántanítvánnyal nem számít), mit akarok, menjek haza.

Munkainterjún, álruhában. 

Jó, megyek is! Hazafelé vettem csirkés szendvicset, csengő barackot, szóló szőlőt, szempillaspirált, akciós bugyit, unikumot, fehérbort,  úgyhogy az este végén tudtam, hogy igenis nyerő vagyok, és elalvás előtt azért is befejeztem a Summerhill-t, ami egy alternatív iskoláról szól, kurva jó könyv, és lehet, hogy a nyelvtanítás lényegét nem értem, mint ezt egy a múlt héten egy jeles külföldi illetőségű intézményben tett kompetenciavizsgám (60 perces állásinterjú, 10 rubrika, skálák és pontszámok, leizzadtam, mint annak idején a módszertan-vizsgákon, pedig komplett óratervekkel és koncepciókkal érkeztem, azt hittem, bemutató órát kell tartani) bizonyította, de legalább Robi kamaszkori lázadását, melynek eredményeképpen csaknem mindenből megbukott, majd boldogan és sikeresen elvégezte az egyetemet, sikerült végre felfognom. A másik oldalon ott vagyok én, ugye, aki majdnem (mert a matek-fizika nem, meg a testnevelés hármas, mert nulladik órában volt a tesióra, tehát az átvirrasztott éjszaka után 5-kor kellett kelnem, ezek után elég rossz eredményeket produkáltam mind hosszútávfutásban, mind pedig távolugrásban) kitűnő tanuló voltam, és ott tartok, ahol, úgy érzem magam, ahogy.

Summerhill

Nem baj, megint van kit hibáztatni, az iskola, az tett engem tönkre! És ezt Ágival is elmondattam tegnap, akivel együtt jártam gimnáziumba, két üveg bor után kényszerítettem, hogy mondja ki, Enikő néni egy szörnyeteg. Enikő néni a történelemtanárunk volt, szerintem náci vér folyhatott az ereiben, de az a mániám 20 éve, hogy Ági titokban kedvelte, ezért minden alkalmat megragadok, hogy bebizonyítsam neki, mennyire rettenetes emberre pazarolta a csodálatát, persze, elismerem, nem etikus ennyi ivás után vallatni Ágit, de hát, védekeztem, neked úgyis mindegy, most jó a munkád, gyönyörűek a gyerekeid, hát mibe kerül neked kimondani ezt az egy mondatot?! Szerintem amúgy gyanúsan lelkesen mondta ki.

Az iskola nem játszótér! 

És azért annyira Robinak sem könnyű, mert ma, amikor azt kérdeztem, melyik volt élete legnehezebb szakasza, a gimnáziumi éveket jelölte meg, szó szerint azt mondta, az, hogy bukottként kellett létezni,(ezen külön röhögök, mert a vezetékneve az angyallétet idézi),  és ki is kellett tartania emellett, hát, ez rémes volt. Na ugye! Haha! mondtam neki. Én legalább sikeres gimnazista voltam! Erre ittunk. És da capo al fine, azaz játsszuk újra az elejétől, ahogy a kottáimban állt, amikor zongorázni tanultam, vagyis lásd a bejegyzésemet az álmatlanságról, amely ezen sikeres gimnazista éveimben kezdődött.

Úgy látszik, az idén már semmi más nem marad, mint hivatalos emberek, kárbecslők és adószakértők, ezekkel beszélek meg találkozókat, miattuk festem ki magam, és gyakorolom a szövegemet, hogy el ne felejtsem. Reggel taxival mentem az APEH-be, vagyis a NAV-ba (ezt a változást annyira nem tudom megszokni, mintha engem hirtelen, mondjuk, Andreának hívnának, ezt a nevet mindig is utáltam, rossz emlékeim vannak különböző Andreákról), szóval NAV. El kell érnem, hogy ne kelljen mindent befizetnem, és főleg ne egyszerre, mert akkor gyakorlatilag most azonnal bevonulhatok a sittre. (Amiről egyébként nagyon is gyakran ábrándozom mostanában, napi háromszori kaja, némi munka a könyvtárban, biztos oda osztanának, az én végzettségemmel, délután szabad vagyok, olvasok, írok, Robi hoz rakott krumplit, és elmondja, mennyire szeret és vár rám, végre nyugtom van, nem kell hatkor kelni, határidők miatt izgulni, éjjel még dolgozni, rezsit fizetni, a böriben ingyen lenne a villany meg a zuhany, ha megunom az írást, kimegyek tévézni a többi rabbal.)

A márianosztrai börtön könyvtára 

Ennek érdekében napok óta telefonos kapcsolatban állok egy Szabó Benedek Elek (sic! esküszöm, így hívják, nem viccelek) nevű előadóval, aki telefonban már felvilágosított a lehetőségeimről, illetve ezek hiányáról. Nem adtam fel, egy barátomról hallottam, aki az adósoknál dolgozott egy időben, hogy a „személyes konzultáció” nagyon hatásos, el kell érni, hogy fogadjanak, és hatni kell, mert akkor már felelősnek érzik majd magukat, úgy érzik, tenniük kell valamit értem, ez logikusan hangzott, én is így tennék. Szóval Szabó Benedek Eleknél kialkudok egy találkozót, reggel fél 9-et javasol, jó, hát nem tudhat az inszomniámról, én meg nem merek ellenkezni, ó, az a lehető legjobb!  mondom.  Fél hét, mire elalszom, teszem hozzá gondolatban, hétkor simán felkelek, a közbeeső félórát félálomban töltöm valami rémálommal, amiben vagy én haltam meg, vagy a halottaim jöttek  vissza, fél kilencre ott is vagyok pihenten, vidáman. Viszontlátásra holnap reggel, köszönök el Benedek Elektől, Robi szerint feküdjek le korán, és nézzek egy megnyugtató filmet. Ha. Ha.

 Egy megnyugtató film: Exorcist.

Egyáltalán nincs pénzünk, így teljesen biztos, hogy nem taxival megyek az APEH-be. A maradék pénz épp elég lesz a következő fizetésig, jó beosztással, még szerencse, hogy tudok főzni, magával, Nellike, öröm lenne szegénynek lenni, akkor tudna csak varázsolni, mondja Takaró Sanyi az Iszonyban. Vagy valami ilyesmit.

Szóval a taxi 8-ra érkezik, mert az óra nem csengett, béna kifogás, de tényleg. Amúgy hatkor néztem meg utoljára az órát, úgyhogy nem is igaz, hogy fél órát aludtam. Ott dolgozik? kérdezi a taxis gyanakodva, amikor bemondom a címet, nem, konzultálni megyek, mondom, állítólag lehet kérni, hogy méltányosságból engedjenek el némi tartozást. A taxis megélénkül, és tizenöt perc alatt egy élet tragédiáját adja le, válás, megcsalás, nem működő taxivállalkozás, kizsigerelés, a gyerekek le se szarnak, mert nem tudok nekik pénzt adni, könnyek ülnek a szemében. Maga mit csinál? kisállat-kereskedésem van, mondom neki, az se lehet könnyű, ki vesz ma papagájt, enni sincs pénze az embereknek, bólogatok.  Megígérem, hogy ha megtudok valamit, felhívom, ideadja a névjegyét, az autóban még végig akartam gondolni, mit mondok Benedek Eleknek, de hát erre ugye nem nyílt lehetőség, kimerülten és kétségbeesetten szállok ki a taxiból, mintegy 3000 HUF volt a viteldíj, hosszú távú befektetés, gondolom, majd visszaadja, ha adok neki adótanácsot.

Jodie Foster a Taxisofőrben

Egy tonhalas szendvics egyik felét a földre ejtem véletlenül, direkt ejtem véletlenül le, mert annyira nézem a nőt a padon, és közben úgy teszek, mintha pont arra figyelnék, hogy ne ejtsem le a szendvicset. Régen azt se tudtam, mi az, hogy tonhal, amikor gyerek voltam, például, nem ettünk tonhalat. Szardínia, az volt, olajos hal, utáltam, le nem nyeltem volna semmiért, egyébként sem ettem meg semmit, anyám hurcolt az orvoshoz. Itt fáj, mutattam, azért nem eszem. Mert azt, hogy nem vagyok éhes, hiába mondom, csak akkor nyugodnak meg, ha valahol fáj. Be kell állni egy gépbe, nem fáj, nem találnak semmit, de azért kapok egy injekciót. Nem bőgök soha, pedig fáj. Nagyon félek, amikor látom, hogy az orvos kispriccel egy kicsit a fecskendőből. Nézi, hogy működik-e. Tudom, hogy annyira fog fájni, hogy meg fogok halni. Csodálkozom, hogy élek.  Apám este hoz mesekönyveket, elvégre beteg vagyok.

            A nő a padon azon gondolkodik, mit mondjon az anyjának, aki megint kereste, három nem fogadott hívás. Az anyja fel akar jönni hozzá vidékről, hogy megmossa az ablakait. Az anyja szerint az ablakokat félévente le kell mosni, szégyenkezik a lánya helyett is a szomszédok előtt, hogy milyen piszkosak az ablakok. Az egyik szomszéd alkoholista, a gangon szokott aludni, valahogy addig még eljut, de az ajtót kinyitni már nincs ereje, lefekszik a küszöb elé. Az ablakában üveg helyett furnérlemez van.  A másik szomszéd is iszik, de érdekesebb, hogy a lánya törpe, a törpe meg az anyja, van egy férfi is velük, nem lehet tudni, melyikükhöz tartozik tulajdonképpen. Az ablakokat akkor is tisztítani kell. A nő nem akar ablakot mosni, örül, hogy él. Nem akar sírni se, olyankor bedagad a szeme, jobban, mint másoknak, ha sírnak, pedig régen szeretett sírni. De ha ez az ára, akkor inkább nem. Allergiás ugyanis a saját könnyeire, dagad a szeme, és piros foltok ütnek ki az arcán.

A nő ablaktisztítás közben, 2006 áprilisában

A szendvics jó. Jó szendvicset enni itt a padon, májusban. Szálldogál valami a levegőben, az a fehér piheféle, mint ami az amarkordban szokott, a Felliniben. A tónál ilyenkor már zöld volt a víz, Viki mindig levette a cipőjét, belemászott bokáig. Hideg, visítozta, de nem is olyan hideg, mondta aztán, egyáltalán nem is hideg. Nagyobb fiúk már fürödtek is májusban, akik vagányak voltak. Az egyik vagány egyszer elzavart minket a partról, mit akartok itt, kis hülyék. Ne haragudjál már, mér, te hány éves vagy, mondta neki Viki, és dobálta a varkocsait, mivan, kis cigány, közelített a fiú, Vikit mindenki cigánynak nézte, mert olyan barna bőre meg fekete haja volt. Mediterrán típus, később így olvastuk egy lánymagazinban.

            A nő nem akar semmit, hagyják békén. Meghalni lenne kedve leginkább, de azt is hogy. Egyszer egy tanítványa felakasztotta magát, tizenhat éves volt. Hogy a fenébe sikerült neki, máig sem érti.  A lépcsőházban csinálta, tizenhat éves gyerek, írt két búcsúlevelet, a rendőrség hónapokig ült rajta, végül semmi sem derült ki. Lehet az ágy lábához is, a lényeg, hogy elszoruljon rendesen két oldalon valami ér, nem emlékszik pontosan, különben is, akkor le kell feküdni a földre, vagy talán lehet az ágyon fekve is.

            A szendvicsben tojás is van, a tojás finom. Most már viszont tényleg szereznem kéne egy csomag rágót. Vagy fogkefét. Mindjárt tanítanom kell, nem beszélhetek így, hogy tojás van a fogamon, meg tonhal. Legalább egy cigarettám lenne, de hát nem is dohányzom. 

            A nő most sorra veszi, mit kell ma még csinálni. Főzni kellene, méregtelenítő teát venni, elhatározta, hogy méregteleníteni fog a hétvégén, azt csinál elvégre, amit akar, nincs, aki beleszóljon. Hacsak az anyja tényleg el nem jön, mert akkor ugrálni fognak, létrára föl, létráról le, nagy a belmagasság, magasak az ablaktáblák. Lehet, hogy valamelyikük ki is zuhan, megbillen mondjuk a létra, vagy rosszul lép valaki, megcsúszik az ablakpárkányon. Annyi ilyet hallani.

            Megtörlöm a kezem, és megiszom a kólámat. Lassan iszom, nem akarok még felállni, olyan jó itt, olyan jó a tavasz. Felteszem a napszemüvegemet, és kipakolom a táskámat a padra, nézegetem, hogy miket vettem. Nem kellene pénzt hordani magamnál egyáltalán, ez nem az én pénzem, ez a bank pénze, meg az elektromos műveké. Nem kellene belőle harisnyát vásárolni, úgyis május van, ki hord már májusban harisnyát. Megsimogatom, olyan jó selymes, és sötétkék, de nem az a rakottszoknya-sötétkék, hanem lilába játszik.  Nem lehetett ott hagyni. És van még a megtört asszony, Simone de Beauvoir, tudom kívülről mondjuk, de kölcsönadtam valakinek, és nem emlékszem, hogy kinek. Ez franciául van, nem tudok franciául, viszont mindig annyira szerettem volna eredetiben elolvasni. Egy kicsit azért lehet érteni belőle, la femme rompue. A habfürdő akciós, különben is, én keresem a pénzt, arra költöm, amire akarom.

A sárga harisnyámban. Timi, a fotós barátnőm fényképe rólam, ©

A nő most azon gondolkodik, mit fog mondani a főnökének, ha megkérdezi, miért nem ment be ma dolgozni. Aztán fényképeket vesz elő a táskájából, és kiteríti őket a padon. Nagy méretű papírképek, fekete-fehérek, de majdnem mindegyik foltos, mintha rájuk csöpögtettek volna valamit. Nyolc-kilenc darab fénykép, szétpakolja őket, hogy mindegyiket lássa. Kicsit előrébb hajolok, mert nem látom innen, mi van a képeken, hajót meg fákat látok, néhol alakokat, az egyiken egy hát meg egy kar. Nem tudom innen megállapítani, hogy férfi vagy női hát, a háton viszont van egy folt, jól látszik, a képet úgynevezett high-key módban készítették, világos rajta minden, fehér a fehérben, csak aki fotózott, nem tudta, hogy az anyajegy ki fog ütni. Vagy tudta, de nem bánta, így nem igazi a high-key hatás, de lehet, hogy nem baj. A nő széttépi a képeket, először kettőbe, aztán négybe, visszapakolja a padra, oda, ahonnan elvette, csak most feleakkora helyet foglalnak, negyedakkorát, a szabadon maradt helyre gyümölcsöket pakol, amit a táskájából húz elő. Epret, zöldalmát, banánt. Aztán elővesz egy csomag spárgát, leveszi róla a befőttesgumit, és a spárgadarabokból keretet csinál a két megmaradt képnek, amit nem tépett össze. Lassan pakolok vissza a táskámba, közben a hónom alól nézem. Az egyik kép az, amin a hát van, a másikat nem látom. Amikor befejezte, a nő feláll, és befekszik a pad alá, sokáig helyezkedik, alig fér be. Szépen eligazítja a fehér csipkeszoknyáját, a hosszú, színes üveggyöngy-nyaklánc lelóg a földre, a vállát nehezen gyömöszöli be a pad alá, kicsit húzgálja rajta a farmerdzsekit, végül sikerül, lehunyja a szemét, elönti valami álmosság. A papírdarabokat kicsit fújja a szél. A hátas képet elhozom, a másikból viszont közelről sem látszik semmi. Tiszta krikszkraksz az egész.

Van egy férfi.

-   Figyelj, szerelmem. Bánod te, ha egy másik este mennénk? Fáradt vagyok, úgy képzelem, bent maradok, tudod, egy kis focit nézek, és nem nagy erőfeszítést kívánó dolgot csinálok a kanapén. Vagy valami ilyen dolog. 

Az én családom egy intertextuális család. Tulajdonképpen alig van olyan mondat, ami ne idézet lenne valakitől, a mondatok úgy nőttek egymás mellé az évek folyamán, hogy az eredeti nyelvünk, ha volt ilyen (biztos volt, lehetett valamikor, főleg, amíg én és az öcsém nem tudtunk beszélni, bár az öcsém hét évvel fiatalabb, így mire beszélni kezdett, már készen kapta ezt az idézési játékot) már alig kivehető.

Apámat Zolinak szólítjuk, holott István a neve. Azért lett Zoli, mert egy télen, anyám egyik olyan napján, amikor különösen jó kedvében volt, ahogy mondani szoktuk - ilyenkor nem érdemes „ujjat húzni” vele, sőt „szólni” se hozzá - ,szóval akkor csengettek este hat körül, ki az anyádpicsája (apádfasza?) vagy ilyenkor, morogta anyám sötét arccal, és ment ajtót nyitni. A kapuban állt Zoli, a gyógyszerész.  Anyám akkoriban az „egészségügyi központban” dolgozott, valami kérdése volt Zolinak, jónapot, Zoli, mondta anyám felsugárzó arccal, egy oktávval magasabban, apámmal és az öcsémmel hangosan röhögni kezdtünk a változáson, ami anyám arcán és hangjában végbement.

Zoli a gyógyszertárban, még a felújítás előtt

Anyátok, a farizeus, mondta apám, jónapot, Zoli, csúfoltuk anyámat kórusban napokon át, vágtuk hozzá a felderült képet (a szánk szélesedett, és meresztettük a szemünket), amit szokott, ha rosszkedvében más kerül az útjába, nem a családja, addig fújtuk, míg anyám is el nem röhögte magát, apám meg ahányszor megérkezett, napokig úgy köszönt, jónapot, Zoli, s vágta hozzá az arcot. Mi válaszoltuk vissza, jónapot, Zoli, olyan volt ez, mint a haudujudú az angolban, értelme már nincs, ugyanezt kell válaszolni, vagy szává, szává (francia), nálunk jó napot, Zoli. Így lett apám végül Zoli, illetve Zoltán, anyánk pedig Zoliné, ha komoly volt az ügy, Zoltánné. De hívtuk Kurátornak is, mert az öcsém még gyerekkorában elkezdte Zsófinak szólítani (anyám Mária), amikor valahogy kiderítette, hogy a születésnapja Zsófia-napra esik, én meg akkoriban olvastam a Gyászt Németh Lászlótól. Kurátor néni, mert anyám néha jobban hasonlított Kurátor Zsófi anyjára.  Ebből Kurír, akkor már apámra visszavonatkoztatva Kurírné.

Kurátor néniék a kapuban, tavaly nyáron

 De ha együtt eszünk, akkor is folyton ott kísért valaki, nem sós? kérdi anyám, ez? szinte édes! válaszoljuk, ami utalás apai nagyanyámra, aki valamikor a hatvanas években uborkát árult az ingréci piacon, keserű volt az uborka, mint a felfakadt halepe, apámék kiköpdösték, ha megkívánták otthon. Nem keserű? kérdezte a vevő, ez kedves,  fordult hozzá nagyanyám (értetlenül) mosolyogva, szinte édes!  Négy gyerek volt, el kellett adni az uborkát, sok volt az eső, ki tehet róla. Nagyanyám, a farizeus.

Anyai nagyapám történeteiben pedig nagy szerepet kapott az időjárás, nagyapám szerette mesélni az életét, hős akart lenni, aztán villanyszerelő lett, de volt a háborúban. Alapvetően kétféle hőstettre bontotta élete minden cselekedetét, s a kétféleség az időjárás szélsőségeinek való ellenállást jelentette, akár a katonaéveiről mesélt, akár arról, hogyan vitték a villanyt be a faluba,végig az országon. A  hőstett mindig a következő mondattal zárult: meleg volt! illetve: hideg volt! Ezt persze a megfelelő érzelmi hangsúllyal, tulajdonképpen: vót. Ebből következően viszont nálunk az időjárásnak nincs jelen ideje, akár meleg van, akár hideg, utalva nagyapámra, nálunk meleg vót, vagy hideg vót. Hozzá a hangsúly. 

Szintén nagyapámhoz kapcsolódik az "én ezt kivagdosom az ablakon" mondat. Bármire alkalmazható, ami felidegesít minket, vagy nem tetszik, tárgyak, persze. Vagy ha nem sikerül a sütemény, főleg. A mondat ugyanis akkor született, amikor nagyanyámék a kilencedik születésnapom ünnepléséről hazafelé utaztak a szomszéd faluba, vonattal. Márciusi gyerek vagyok, akkor a hónap végére esett húsvét, szorongtak a vonaton, a peronon álltak, nagyapám bőrkabátban volt, csak ünnepekkor viselte, nagyon büszke volt rá. Anyám a tejszínhabos torta negyedét becsomagolta nekik, szegény, nem egy origami-művész, hát a zsírpapír, amibe sebtiben becsavarta, kibomlott, a torta csúszkált a tálcán, nagyapám állva egyensúlyozott a peronon, másik kezével egy szatyrot tartott. A torta szánkázott, nagyapám zsonglőrködött, az utasok kíváncsian figyelték, mi lesz a hadművelet vége, lassan döcögött a vonat, ráadásul fűtöttek, mint a bolond, pedig meleg tavasz volt. Nagyapám izzadt, és amikor a tejszínhab harmadszor kente össze a féltett bőrkabát ujját, akkor kimondta a fent említett mondatot, mintegy bejelentve, mi következik, hátha esetleg nem értenék. (Állítólag a film születésének idején az előadások ideje alatt ún. mesélőket alkalmaztak egyes mozik, akinek az volt a feladata, hogy előrevetítse, esetleg kommentálja, mi történik a vásznon, mert az új médium annyira szokatlan volt a közönség számára, hogy kellett kis segítség, hogy átevickéljenek a verbális kultúrából a vizuálisba.) Majd lerántotta az ablakot, és elegánsan, egy kézzel kivágta a tortát a töltésre, hogy csak úgy nyekkent. Nagyanyám nem mert megszólalni, és majd elsüllyedt szégyenében, az egyik utas viszont tapsolt, többen a drága süteményt sajnálták. 

Reggel felé (tegnap kettő  körül feküdtem le, mert az átkozott Lost-ot még én, aki hétkor is simán bealszik a tévé előtt, sem tudom abbahagyni három rész alatt, bármilyen későn kezdtük el) arra ébredek, hogy álmomban eláztatott a Balaton, igen, határozottan emlékszem, hogy a Balaton volt, bár inkább a Csendes-óceánra hasonlított,  ahogy egy üvegfal mögött néztem, amint egy pillanat alatt fordul tombolóba az idő; ez nyilván a Lost, meg annak a cikknek közös hatása, amit a Balatonról olvastam, nevezetesen, hogy igen hirtelen tud jönni a vihar, mint ezt persze már tapasztaltam is, és idén nem fogom, de ezt inkább hagyjuk, mert erről… szóval erről, meg egyéb nyaralási kérdésekről, amik másoknál időszerűek lehetnek, majd máskor. 

Ráadásul a halott barátaimmal álmodtam, ami szintén nem ritka, sajnos, vannak már halott barátaim, na, ők meg egy balatoni-óceáni vihar, szerintem egyáltalán nem csoda, ha teljesen idegbetegen ébredek. Ráadásul az arcomon indián jel van, úgy értem, a fülhallgatón aludtam, és most az arcomon egy bemélyedés, középen körszerű, belőle két ellentétes irányba a vezetékek nyomán mintegy utak indulnak. Mert elalvás előtt a Gilmore Girls-öt néztem, hátha felvidít, de mivel a Lost közben megittam két pohár vörösbort  Robi készletéből, így a sorozatnak nem is igen volt ideje  felvidítani,  és észre se vettem, hogy kizuhant a fülemből a hangosító, viszont azt álmodtam, hogy arcpiercinget kértem, bármit is jelentsen ez, de az arcomba belenyomtak egy Sawyer-figurát − már aki látta a Lost-ot, you know what I mean − ,ezüstből volt amúgy, és az aprósága ellenére tökéletesen látszottak az arcvonásai, ezt még azelőtt állapítottam meg, hogy az arcomba tetettem volna, mellesleg álmomban rendkívül büszke voltam erre a tényre. Mármint hogy látszanak a vonások, és mindenki számára felismerhető lesz, kit hordok az arcomban. Szóval ezt a Sawyer-alakot aztán a balatonos álmok során végig az arcomban hurcoltam, fel volt dagadva az arcom ugyanakkor, friss piercing.  És magyaráztam, hogy még új, ezért fáj, és folyton nyomogattam. Vagyis egyáltalán nem csoda, ha teljesen idegbetegen ébredtem.

Amit Robi egyébként mérhetetlen türelemmel visel, pedig ez már zsinórban a negyedik, ez már azért sok, a premenstruációnak is vannak (vannak?) határai, még 35 évesen is, de mit csináljak.(Ja, és nincs gyerekünk se, ja, miattam, persze, bár Robi nem bánja, töretlen hite van, bennem meg az életben, szóval ennyit bevezetésképp a családunkról.) Kapok kávét, (mert én meg bármikor főzök neki tejfölös krumplilevest, de tényleg, éjjel és hajnalban is, mert másnaposan semmi mást nem tud megenni, bár folyamatosan éhes.)

Szóval  kávé, ami még egy ilyen reggelen is kiránt, darált kávé, úgy értem, szemesből, barna cukor és kis tej, előtte azért sírok egy sort, sose viseltem könnyen az éjszakákat, ezt nagyanyámtól örököltem, aki saját bevallása szerint 85 éve nem, vagy nyugtalanul alszik, bár szerintem azért az első néhány évre nem emlékezhet pontosan, de mindegy. Havonta egyszer, ha hazamegyek, még most is azt mondja, „nem aludtam egy kummát se”, ha az éjszakájáról kérdezem, márpedig minden reggel megkérdezzük egymást, már amikor otthon vagyunk, még rég alakult ki, kamaszkoromban, amikor mindig ott töltöttem a nyarakat, de már rosszul aludtam, pisilni jártam, nagyanyám meg egész éjjel a „szépszobában” olvasott, a makulátlan tisztaságban, a szobában, amit csak vendégek használtak nagy ritkán, vagy ő, hogy amikor nem tud aludni, bevonuljon olvasni a kislámpához. Beköszöntem neki, többször egy éjjel. Télen is odajárt amúgy, paplannal, mert csak a kisszobát fűtik, abban alszanak mindketten, L-alakban elrendezett ágyaikban, mert a szoba kicsi, máshogy nem férnek. Délután viszont, most, ha lemegyek hozzá a „kisházba”, ahogy megbeszéltük, általában alva találom. Ilyenkor nem szólok, vártalak, nem jöttél, mondja kora este kissé szemrehányóan, ha összefutunk a kertben, a káposzták közt, amik a szürkületben türkiznek látszanak, nagyanyám levág egyet a holnapi leveshez. Kicsit elaludtam ebéd után, mondom.

Nagyapám elaludt a tévére, ha viszont nagyanyám átkapcsolt másik csatornára (már a kilencvenes években persze,amikor ez egyáltalán szóba jött), akkor azonnal felébredt. "Ez egy fingot se ér", közölte a filmre, amit nagyanyám nézett, és követelte, hogy nagyanyám kapcsoljon át. Nagyanyám egy idő után átvonult a hátsó szobába, ha hideg volt, vitte a paplant, olvasott reggelig. Hatkor felkelt nagyapámmal, ne szólj hozzám, kérte, és kávét ivott, összeszedte magát, nyolctól már főzött, mosott, nagyapám ebéd utáni sziesztájáig kibírta. Nagyapám amúgy tudott az álmatlanságról, de arról is, hogy nem lehet beszélni róla, tapintatos volt. Mások nem értenek minket egyébként, ez közös nyelv, azt, hogy nem alszunk, senki más nem érti nálunk. Anyám altatót szed, mert nem bírja vinni az örökséget, apám bárhol, bármikor elalszik, az öcsémtől és a férjemtől, ahogy mondani szokták, robbantani is lehet.

Na, a lényeg, hogy nagy nehezen összekaparom magam, ma nincs órám, mert mindenki szabadságon van, gyakoroljátok a németet, mondtam nekik, ha már nekem nem fizettek, gondoltam, mert az persze senkit nem érdekel, hogy én miből élek a nyáron, hiába tanítok az ország egyik legnagyobb állami cégénél, és felsővezetőket. Ez kiváltság, mondták annak idején, persze, de aki pl. kalauzokat tanít, az csoportot kap, a felsővezetők viszont magánórában tanulnak, és ha szabadságon vannak, azt nekem nem fizeti ki senki, ami miatt két éve őrjöngök, de nem tudok mit tenni, mert nincs jobb, biztos az én hibám, nyilván, hogy itt tartok. Nem baj, úgyis utálom a céges órákat, és végre van időm az otthonomra, gondolom, és befejezem a könyvemet is a nyáron, félig kész a novelláskötet, minden jó, ahogy van, I love my job, hogy Emily Blunt-ot idézzem a The Devil Wears Prada című opuszból.

Emily Blunt: "I love my job"

Szóval itthon teszek-veszek, közben Robi felhív, hogy azért vonták be a rendszámtáblát, mert nem fizette ki a gyorshajtási büntetéseket, de ne aggódjak, néhány tízezer az egész, a legdrágább is csak harmicezer. Mondja a filozófiatanár Robi, és én se sikeres ügyvéd vagyok, ugye, ráadásul tetemes adótartozásom van, amit még a válásom idején és után halmoztam fel, fizetem a részleteket kötelességtudóan, nem elég még, hogy alig bírtam megélni, fizettem a rezsit és a törlesztőrészleteket egyedül, tisztességesen, és akkor jött a büntetőkamat, welcome to Hungary. 

Tegnap amúgy a  Tibeti halottaskönyvet olvastam, Robi előásta a könyvei közül, mert úgy éreztem, csak ez húzhat ki a szarból, és ki is húzott. Akkor viszont ne várjam el, mondja „józan énem”, hogy a férjem számon tartsa a gyorshajtási figyelmeztetéseket, amik ráadásul nem is közvetlenül ide érkeznek, mert akkor én látnám, hanem a régi lakcímére, amelyet évek óta nem képes átíratni, sőt, oda sem menni. Az albérlő rég lekopott, Robinak két éve nincs ideje  másikat keresni, de még a postaládát sem üríti ki, és az én lakásomba se jelentkezik be. Na, ma itt szakad el a cérna, üvöltök, hogy ezt nem lehet kibírni, és nem is bírom ki, teljesen kiakadok. A másik oldalon ott az életünk, rejtély számomra ez az ember, de állítólag a bardo-ban majd minden kiderül, csak akkor már nem fog érdekelni. Mindent megértek, de nem lesznek érzelmeim, bár egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nem fogok röhögni azokon, amik kiderülnek, vagy szörnyülködni. 

Megnézek egy Lost-ot.