Egy tonhalas szendvics egyik felét a földre ejtem véletlenül, direkt ejtem véletlenül le, mert annyira nézem a nőt a padon, és közben úgy teszek, mintha pont arra figyelnék, hogy ne ejtsem le a szendvicset. Régen azt se tudtam, mi az, hogy tonhal, amikor gyerek voltam, például, nem ettünk tonhalat. Szardínia, az volt, olajos hal, utáltam, le nem nyeltem volna semmiért, egyébként sem ettem meg semmit, anyám hurcolt az orvoshoz. Itt fáj, mutattam, azért nem eszem. Mert azt, hogy nem vagyok éhes, hiába mondom, csak akkor nyugodnak meg, ha valahol fáj. Be kell állni egy gépbe, nem fáj, nem találnak semmit, de azért kapok egy injekciót. Nem bőgök soha, pedig fáj. Nagyon félek, amikor látom, hogy az orvos kispriccel egy kicsit a fecskendőből. Nézi, hogy működik-e. Tudom, hogy annyira fog fájni, hogy meg fogok halni. Csodálkozom, hogy élek.  Apám este hoz mesekönyveket, elvégre beteg vagyok.

            A nő a padon azon gondolkodik, mit mondjon az anyjának, aki megint kereste, három nem fogadott hívás. Az anyja fel akar jönni hozzá vidékről, hogy megmossa az ablakait. Az anyja szerint az ablakokat félévente le kell mosni, szégyenkezik a lánya helyett is a szomszédok előtt, hogy milyen piszkosak az ablakok. Az egyik szomszéd alkoholista, a gangon szokott aludni, valahogy addig még eljut, de az ajtót kinyitni már nincs ereje, lefekszik a küszöb elé. Az ablakában üveg helyett furnérlemez van.  A másik szomszéd is iszik, de érdekesebb, hogy a lánya törpe, a törpe meg az anyja, van egy férfi is velük, nem lehet tudni, melyikükhöz tartozik tulajdonképpen. Az ablakokat akkor is tisztítani kell. A nő nem akar ablakot mosni, örül, hogy él. Nem akar sírni se, olyankor bedagad a szeme, jobban, mint másoknak, ha sírnak, pedig régen szeretett sírni. De ha ez az ára, akkor inkább nem. Allergiás ugyanis a saját könnyeire, dagad a szeme, és piros foltok ütnek ki az arcán.

A nő ablaktisztítás közben, 2006 áprilisában

A szendvics jó. Jó szendvicset enni itt a padon, májusban. Szálldogál valami a levegőben, az a fehér piheféle, mint ami az amarkordban szokott, a Felliniben. A tónál ilyenkor már zöld volt a víz, Viki mindig levette a cipőjét, belemászott bokáig. Hideg, visítozta, de nem is olyan hideg, mondta aztán, egyáltalán nem is hideg. Nagyobb fiúk már fürödtek is májusban, akik vagányak voltak. Az egyik vagány egyszer elzavart minket a partról, mit akartok itt, kis hülyék. Ne haragudjál már, mér, te hány éves vagy, mondta neki Viki, és dobálta a varkocsait, mivan, kis cigány, közelített a fiú, Vikit mindenki cigánynak nézte, mert olyan barna bőre meg fekete haja volt. Mediterrán típus, később így olvastuk egy lánymagazinban.

            A nő nem akar semmit, hagyják békén. Meghalni lenne kedve leginkább, de azt is hogy. Egyszer egy tanítványa felakasztotta magát, tizenhat éves volt. Hogy a fenébe sikerült neki, máig sem érti.  A lépcsőházban csinálta, tizenhat éves gyerek, írt két búcsúlevelet, a rendőrség hónapokig ült rajta, végül semmi sem derült ki. Lehet az ágy lábához is, a lényeg, hogy elszoruljon rendesen két oldalon valami ér, nem emlékszik pontosan, különben is, akkor le kell feküdni a földre, vagy talán lehet az ágyon fekve is.

            A szendvicsben tojás is van, a tojás finom. Most már viszont tényleg szereznem kéne egy csomag rágót. Vagy fogkefét. Mindjárt tanítanom kell, nem beszélhetek így, hogy tojás van a fogamon, meg tonhal. Legalább egy cigarettám lenne, de hát nem is dohányzom. 

            A nő most sorra veszi, mit kell ma még csinálni. Főzni kellene, méregtelenítő teát venni, elhatározta, hogy méregteleníteni fog a hétvégén, azt csinál elvégre, amit akar, nincs, aki beleszóljon. Hacsak az anyja tényleg el nem jön, mert akkor ugrálni fognak, létrára föl, létráról le, nagy a belmagasság, magasak az ablaktáblák. Lehet, hogy valamelyikük ki is zuhan, megbillen mondjuk a létra, vagy rosszul lép valaki, megcsúszik az ablakpárkányon. Annyi ilyet hallani.

            Megtörlöm a kezem, és megiszom a kólámat. Lassan iszom, nem akarok még felállni, olyan jó itt, olyan jó a tavasz. Felteszem a napszemüvegemet, és kipakolom a táskámat a padra, nézegetem, hogy miket vettem. Nem kellene pénzt hordani magamnál egyáltalán, ez nem az én pénzem, ez a bank pénze, meg az elektromos műveké. Nem kellene belőle harisnyát vásárolni, úgyis május van, ki hord már májusban harisnyát. Megsimogatom, olyan jó selymes, és sötétkék, de nem az a rakottszoknya-sötétkék, hanem lilába játszik.  Nem lehetett ott hagyni. És van még a megtört asszony, Simone de Beauvoir, tudom kívülről mondjuk, de kölcsönadtam valakinek, és nem emlékszem, hogy kinek. Ez franciául van, nem tudok franciául, viszont mindig annyira szerettem volna eredetiben elolvasni. Egy kicsit azért lehet érteni belőle, la femme rompue. A habfürdő akciós, különben is, én keresem a pénzt, arra költöm, amire akarom.

A sárga harisnyámban. Timi, a fotós barátnőm fényképe rólam, ©

A nő most azon gondolkodik, mit fog mondani a főnökének, ha megkérdezi, miért nem ment be ma dolgozni. Aztán fényképeket vesz elő a táskájából, és kiteríti őket a padon. Nagy méretű papírképek, fekete-fehérek, de majdnem mindegyik foltos, mintha rájuk csöpögtettek volna valamit. Nyolc-kilenc darab fénykép, szétpakolja őket, hogy mindegyiket lássa. Kicsit előrébb hajolok, mert nem látom innen, mi van a képeken, hajót meg fákat látok, néhol alakokat, az egyiken egy hát meg egy kar. Nem tudom innen megállapítani, hogy férfi vagy női hát, a háton viszont van egy folt, jól látszik, a képet úgynevezett high-key módban készítették, világos rajta minden, fehér a fehérben, csak aki fotózott, nem tudta, hogy az anyajegy ki fog ütni. Vagy tudta, de nem bánta, így nem igazi a high-key hatás, de lehet, hogy nem baj. A nő széttépi a képeket, először kettőbe, aztán négybe, visszapakolja a padra, oda, ahonnan elvette, csak most feleakkora helyet foglalnak, negyedakkorát, a szabadon maradt helyre gyümölcsöket pakol, amit a táskájából húz elő. Epret, zöldalmát, banánt. Aztán elővesz egy csomag spárgát, leveszi róla a befőttesgumit, és a spárgadarabokból keretet csinál a két megmaradt képnek, amit nem tépett össze. Lassan pakolok vissza a táskámba, közben a hónom alól nézem. Az egyik kép az, amin a hát van, a másikat nem látom. Amikor befejezte, a nő feláll, és befekszik a pad alá, sokáig helyezkedik, alig fér be. Szépen eligazítja a fehér csipkeszoknyáját, a hosszú, színes üveggyöngy-nyaklánc lelóg a földre, a vállát nehezen gyömöszöli be a pad alá, kicsit húzgálja rajta a farmerdzsekit, végül sikerül, lehunyja a szemét, elönti valami álmosság. A papírdarabokat kicsit fújja a szél. A hátas képet elhozom, a másikból viszont közelről sem látszik semmi. Tiszta krikszkraksz az egész.