Reggel felé (tegnap kettő  körül feküdtem le, mert az átkozott Lost-ot még én, aki hétkor is simán bealszik a tévé előtt, sem tudom abbahagyni három rész alatt, bármilyen későn kezdtük el) arra ébredek, hogy álmomban eláztatott a Balaton, igen, határozottan emlékszem, hogy a Balaton volt, bár inkább a Csendes-óceánra hasonlított,  ahogy egy üvegfal mögött néztem, amint egy pillanat alatt fordul tombolóba az idő; ez nyilván a Lost, meg annak a cikknek közös hatása, amit a Balatonról olvastam, nevezetesen, hogy igen hirtelen tud jönni a vihar, mint ezt persze már tapasztaltam is, és idén nem fogom, de ezt inkább hagyjuk, mert erről… szóval erről, meg egyéb nyaralási kérdésekről, amik másoknál időszerűek lehetnek, majd máskor. 

Ráadásul a halott barátaimmal álmodtam, ami szintén nem ritka, sajnos, vannak már halott barátaim, na, ők meg egy balatoni-óceáni vihar, szerintem egyáltalán nem csoda, ha teljesen idegbetegen ébredek. Ráadásul az arcomon indián jel van, úgy értem, a fülhallgatón aludtam, és most az arcomon egy bemélyedés, középen körszerű, belőle két ellentétes irányba a vezetékek nyomán mintegy utak indulnak. Mert elalvás előtt a Gilmore Girls-öt néztem, hátha felvidít, de mivel a Lost közben megittam két pohár vörösbort  Robi készletéből, így a sorozatnak nem is igen volt ideje  felvidítani,  és észre se vettem, hogy kizuhant a fülemből a hangosító, viszont azt álmodtam, hogy arcpiercinget kértem, bármit is jelentsen ez, de az arcomba belenyomtak egy Sawyer-figurát − már aki látta a Lost-ot, you know what I mean − ,ezüstből volt amúgy, és az aprósága ellenére tökéletesen látszottak az arcvonásai, ezt még azelőtt állapítottam meg, hogy az arcomba tetettem volna, mellesleg álmomban rendkívül büszke voltam erre a tényre. Mármint hogy látszanak a vonások, és mindenki számára felismerhető lesz, kit hordok az arcomban. Szóval ezt a Sawyer-alakot aztán a balatonos álmok során végig az arcomban hurcoltam, fel volt dagadva az arcom ugyanakkor, friss piercing.  És magyaráztam, hogy még új, ezért fáj, és folyton nyomogattam. Vagyis egyáltalán nem csoda, ha teljesen idegbetegen ébredtem.

Amit Robi egyébként mérhetetlen türelemmel visel, pedig ez már zsinórban a negyedik, ez már azért sok, a premenstruációnak is vannak (vannak?) határai, még 35 évesen is, de mit csináljak.(Ja, és nincs gyerekünk se, ja, miattam, persze, bár Robi nem bánja, töretlen hite van, bennem meg az életben, szóval ennyit bevezetésképp a családunkról.) Kapok kávét, (mert én meg bármikor főzök neki tejfölös krumplilevest, de tényleg, éjjel és hajnalban is, mert másnaposan semmi mást nem tud megenni, bár folyamatosan éhes.)

Szóval  kávé, ami még egy ilyen reggelen is kiránt, darált kávé, úgy értem, szemesből, barna cukor és kis tej, előtte azért sírok egy sort, sose viseltem könnyen az éjszakákat, ezt nagyanyámtól örököltem, aki saját bevallása szerint 85 éve nem, vagy nyugtalanul alszik, bár szerintem azért az első néhány évre nem emlékezhet pontosan, de mindegy. Havonta egyszer, ha hazamegyek, még most is azt mondja, „nem aludtam egy kummát se”, ha az éjszakájáról kérdezem, márpedig minden reggel megkérdezzük egymást, már amikor otthon vagyunk, még rég alakult ki, kamaszkoromban, amikor mindig ott töltöttem a nyarakat, de már rosszul aludtam, pisilni jártam, nagyanyám meg egész éjjel a „szépszobában” olvasott, a makulátlan tisztaságban, a szobában, amit csak vendégek használtak nagy ritkán, vagy ő, hogy amikor nem tud aludni, bevonuljon olvasni a kislámpához. Beköszöntem neki, többször egy éjjel. Télen is odajárt amúgy, paplannal, mert csak a kisszobát fűtik, abban alszanak mindketten, L-alakban elrendezett ágyaikban, mert a szoba kicsi, máshogy nem férnek. Délután viszont, most, ha lemegyek hozzá a „kisházba”, ahogy megbeszéltük, általában alva találom. Ilyenkor nem szólok, vártalak, nem jöttél, mondja kora este kissé szemrehányóan, ha összefutunk a kertben, a káposzták közt, amik a szürkületben türkiznek látszanak, nagyanyám levág egyet a holnapi leveshez. Kicsit elaludtam ebéd után, mondom.

Nagyapám elaludt a tévére, ha viszont nagyanyám átkapcsolt másik csatornára (már a kilencvenes években persze,amikor ez egyáltalán szóba jött), akkor azonnal felébredt. "Ez egy fingot se ér", közölte a filmre, amit nagyanyám nézett, és követelte, hogy nagyanyám kapcsoljon át. Nagyanyám egy idő után átvonult a hátsó szobába, ha hideg volt, vitte a paplant, olvasott reggelig. Hatkor felkelt nagyapámmal, ne szólj hozzám, kérte, és kávét ivott, összeszedte magát, nyolctól már főzött, mosott, nagyapám ebéd utáni sziesztájáig kibírta. Nagyapám amúgy tudott az álmatlanságról, de arról is, hogy nem lehet beszélni róla, tapintatos volt. Mások nem értenek minket egyébként, ez közös nyelv, azt, hogy nem alszunk, senki más nem érti nálunk. Anyám altatót szed, mert nem bírja vinni az örökséget, apám bárhol, bármikor elalszik, az öcsémtől és a férjemtől, ahogy mondani szokták, robbantani is lehet.

Na, a lényeg, hogy nagy nehezen összekaparom magam, ma nincs órám, mert mindenki szabadságon van, gyakoroljátok a németet, mondtam nekik, ha már nekem nem fizettek, gondoltam, mert az persze senkit nem érdekel, hogy én miből élek a nyáron, hiába tanítok az ország egyik legnagyobb állami cégénél, és felsővezetőket. Ez kiváltság, mondták annak idején, persze, de aki pl. kalauzokat tanít, az csoportot kap, a felsővezetők viszont magánórában tanulnak, és ha szabadságon vannak, azt nekem nem fizeti ki senki, ami miatt két éve őrjöngök, de nem tudok mit tenni, mert nincs jobb, biztos az én hibám, nyilván, hogy itt tartok. Nem baj, úgyis utálom a céges órákat, és végre van időm az otthonomra, gondolom, és befejezem a könyvemet is a nyáron, félig kész a novelláskötet, minden jó, ahogy van, I love my job, hogy Emily Blunt-ot idézzem a The Devil Wears Prada című opuszból.

Emily Blunt: "I love my job"

Szóval itthon teszek-veszek, közben Robi felhív, hogy azért vonták be a rendszámtáblát, mert nem fizette ki a gyorshajtási büntetéseket, de ne aggódjak, néhány tízezer az egész, a legdrágább is csak harmicezer. Mondja a filozófiatanár Robi, és én se sikeres ügyvéd vagyok, ugye, ráadásul tetemes adótartozásom van, amit még a válásom idején és után halmoztam fel, fizetem a részleteket kötelességtudóan, nem elég még, hogy alig bírtam megélni, fizettem a rezsit és a törlesztőrészleteket egyedül, tisztességesen, és akkor jött a büntetőkamat, welcome to Hungary. 

Tegnap amúgy a  Tibeti halottaskönyvet olvastam, Robi előásta a könyvei közül, mert úgy éreztem, csak ez húzhat ki a szarból, és ki is húzott. Akkor viszont ne várjam el, mondja „józan énem”, hogy a férjem számon tartsa a gyorshajtási figyelmeztetéseket, amik ráadásul nem is közvetlenül ide érkeznek, mert akkor én látnám, hanem a régi lakcímére, amelyet évek óta nem képes átíratni, sőt, oda sem menni. Az albérlő rég lekopott, Robinak két éve nincs ideje  másikat keresni, de még a postaládát sem üríti ki, és az én lakásomba se jelentkezik be. Na, ma itt szakad el a cérna, üvöltök, hogy ezt nem lehet kibírni, és nem is bírom ki, teljesen kiakadok. A másik oldalon ott az életünk, rejtély számomra ez az ember, de állítólag a bardo-ban majd minden kiderül, csak akkor már nem fog érdekelni. Mindent megértek, de nem lesznek érzelmeim, bár egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nem fogok röhögni azokon, amik kiderülnek, vagy szörnyülködni. 

Megnézek egy Lost-ot.