Az én családom egy intertextuális család. Tulajdonképpen alig van olyan mondat, ami ne idézet lenne valakitől, a mondatok úgy nőttek egymás mellé az évek folyamán, hogy az eredeti nyelvünk, ha volt ilyen (biztos volt, lehetett valamikor, főleg, amíg én és az öcsém nem tudtunk beszélni, bár az öcsém hét évvel fiatalabb, így mire beszélni kezdett, már készen kapta ezt az idézési játékot) már alig kivehető.
Apámat Zolinak szólítjuk, holott István a neve. Azért lett Zoli, mert egy télen, anyám egyik olyan napján, amikor különösen jó kedvében volt, ahogy mondani szoktuk - ilyenkor nem érdemes „ujjat húzni” vele, sőt „szólni” se hozzá - ,szóval akkor csengettek este hat körül, ki az anyádpicsája (apádfasza?) vagy ilyenkor, morogta anyám sötét arccal, és ment ajtót nyitni. A kapuban állt Zoli, a gyógyszerész. Anyám akkoriban az „egészségügyi központban” dolgozott, valami kérdése volt Zolinak, jónapot, Zoli, mondta anyám felsugárzó arccal, egy oktávval magasabban, apámmal és az öcsémmel hangosan röhögni kezdtünk a változáson, ami anyám arcán és hangjában végbement.
Zoli a gyógyszertárban, még a felújítás előtt
Anyátok, a farizeus, mondta apám, jónapot, Zoli, csúfoltuk anyámat kórusban napokon át, vágtuk hozzá a felderült képet (a szánk szélesedett, és meresztettük a szemünket), amit szokott, ha rosszkedvében más kerül az útjába, nem a családja, addig fújtuk, míg anyám is el nem röhögte magát, apám meg ahányszor megérkezett, napokig úgy köszönt, jónapot, Zoli, s vágta hozzá az arcot. Mi válaszoltuk vissza, jónapot, Zoli, olyan volt ez, mint a haudujudú az angolban, értelme már nincs, ugyanezt kell válaszolni, vagy szává, szává (francia), nálunk jó napot, Zoli. Így lett apám végül Zoli, illetve Zoltán, anyánk pedig Zoliné, ha komoly volt az ügy, Zoltánné. De hívtuk Kurátornak is, mert az öcsém még gyerekkorában elkezdte Zsófinak szólítani (anyám Mária), amikor valahogy kiderítette, hogy a születésnapja Zsófia-napra esik, én meg akkoriban olvastam a Gyászt Németh Lászlótól. Kurátor néni, mert anyám néha jobban hasonlított Kurátor Zsófi anyjára. Ebből Kurír, akkor már apámra visszavonatkoztatva Kurírné.
Kurátor néniék a kapuban, tavaly nyáron
De ha együtt eszünk, akkor is folyton ott kísért valaki, nem sós? kérdi anyám, ez? szinte édes! válaszoljuk, ami utalás apai nagyanyámra, aki valamikor a hatvanas években uborkát árult az ingréci piacon, keserű volt az uborka, mint a felfakadt halepe, apámék kiköpdösték, ha megkívánták otthon. Nem keserű? kérdezte a vevő, ez kedves, fordult hozzá nagyanyám (értetlenül) mosolyogva, szinte édes! Négy gyerek volt, el kellett adni az uborkát, sok volt az eső, ki tehet róla. Nagyanyám, a farizeus.
Anyai nagyapám történeteiben pedig nagy szerepet kapott az időjárás, nagyapám szerette mesélni az életét, hős akart lenni, aztán villanyszerelő lett, de volt a háborúban. Alapvetően kétféle hőstettre bontotta élete minden cselekedetét, s a kétféleség az időjárás szélsőségeinek való ellenállást jelentette, akár a katonaéveiről mesélt, akár arról, hogyan vitték a villanyt be a faluba,végig az országon. A hőstett mindig a következő mondattal zárult: meleg volt! illetve: hideg volt! Ezt persze a megfelelő érzelmi hangsúllyal, tulajdonképpen: vót. Ebből következően viszont nálunk az időjárásnak nincs jelen ideje, akár meleg van, akár hideg, utalva nagyapámra, nálunk meleg vót, vagy hideg vót. Hozzá a hangsúly.
Szintén nagyapámhoz kapcsolódik az "én ezt kivagdosom az ablakon" mondat. Bármire alkalmazható, ami felidegesít minket, vagy nem tetszik, tárgyak, persze. Vagy ha nem sikerül a sütemény, főleg. A mondat ugyanis akkor született, amikor nagyanyámék a kilencedik születésnapom ünnepléséről hazafelé utaztak a szomszéd faluba, vonattal. Márciusi gyerek vagyok, akkor a hónap végére esett húsvét, szorongtak a vonaton, a peronon álltak, nagyapám bőrkabátban volt, csak ünnepekkor viselte, nagyon büszke volt rá. Anyám a tejszínhabos torta negyedét becsomagolta nekik, szegény, nem egy origami-művész, hát a zsírpapír, amibe sebtiben becsavarta, kibomlott, a torta csúszkált a tálcán, nagyapám állva egyensúlyozott a peronon, másik kezével egy szatyrot tartott. A torta szánkázott, nagyapám zsonglőrködött, az utasok kíváncsian figyelték, mi lesz a hadművelet vége, lassan döcögött a vonat, ráadásul fűtöttek, mint a bolond, pedig meleg tavasz volt. Nagyapám izzadt, és amikor a tejszínhab harmadszor kente össze a féltett bőrkabát ujját, akkor kimondta a fent említett mondatot, mintegy bejelentve, mi következik, hátha esetleg nem értenék. (Állítólag a film születésének idején az előadások ideje alatt ún. mesélőket alkalmaztak egyes mozik, akinek az volt a feladata, hogy előrevetítse, esetleg kommentálja, mi történik a vásznon, mert az új médium annyira szokatlan volt a közönség számára, hogy kellett kis segítség, hogy átevickéljenek a verbális kultúrából a vizuálisba.) Majd lerántotta az ablakot, és elegánsan, egy kézzel kivágta a tortát a töltésre, hogy csak úgy nyekkent. Nagyanyám nem mert megszólalni, és majd elsüllyedt szégyenében, az egyik utas viszont tapsolt, többen a drága süteményt sajnálták.
