Van egy férfi.
Szeret.
Azt mondja, most elmegy sétálni, mert levegőre meg fényre van neki szüksége. Elvégre egész nap dolgozott. (Még jó, hogy nem mondja, hogy értem.) Fölösleges lenne közölni vele, hogy éjjel két óra van, november vége. Félóra múlva, amikor hívni próbálom, nem veszi fel a telefonját, logikus, nem lehet hallani kint az utcán, a forgalomban. És a rezgőfunkció sem érezhető a vastag télikabáton keresztül.
Amikor visszajön, közli, hogy a kanapén alszik, mert ki kell pihennie magát.
Van egy férfi.
Szeretem.
Ha érdekelni kezdem, otthagyom. Ha könyörög, hideg vagyok. Ha lelkes, kelletlen leszek.
Amikor látom, hogy lankad a figyelme, akkor felemelem a hangomat. Ha ez se segít, rácsapom az ajtót. Számtalanszor kérte, hogy ne tegyem.
Van egy férfi.
Gyűlölöm.
Már megint ideges vagy, kérdezi, amikor belép az ajtón. Persze, hogy ideges vagyok, kötényben, mosogatókesztyűben. Én egy főnyeremény vagyok, üvöltöm neki napjában többször, egy főnyeremény, te hülye fasz.
Van egy férfi.
Szeretem.
Azért, amit olyan jól csinál velem.
Van egy férfi.
Gyűlöl.
Szeret.
Hagyjuk már ezt, úgyse megyünk vele semmire.
Van egy férfi.
Szeretem.
Sajnos, csak én ismerem őt. Amikor meglátom, elnyílik a szám. Lehet, hogy a nyálam is folyik, mint álmomban. Érzem, hogy nagy szenvedély feszül, feszülhetne kettőnk között. Csak azért nem környékezem meg, mert jó vagyok hozzá. Nem akarom, hogy belepusztuljon.
Van egy férfi.
Gyűlöl.
Kicsi a farka és kopaszodik. Amikor lefekszem vele, direkt hagyom beszélni. Utána azt fejtegeti, milyen egy férfinak, ha egy nő. Azt hiszi, semmit sem tudok a férfiakról.
Van egy férfi.
Szeretem.
Azért én a Ritát is megértem, mondom neki. Amikor tudom, hogy jön, mindig főzök, aztán úgy csinálok, mintha véletlenül lenne otthon kaja. Minden második nap gyűlölködő levelet írok neki, amit minden első nap megmagyarázok. Amikor nemvárt számla érkezik, kifejtem, hogy ő az oka. Továbbá annak is, hogy itt tartunk. Hol tartunk, kérdezi, de ezt már nem hallom meg.
Van egy férfi.
Gyűlöl.
Azt mondja, olyan mélyre fogja eltemetni a történetünket, hogy sohase találjon rá többet. Minden második nap gyűlölködő leveleket ír, minden első nap kifejti, hogy nem úgy gondolta, hanem sokkal úgyabbul.
Van egy férfi.
Lehet, hogy szeretem.
Minden alkalommal megkérdezi, férjnél vagyok-e. Fogalmam sincs, hogy hülyét akar-e csinálni belőlem, vagy tényleg elfelejti. Amikor okosat mondok, a mutatóujjával felém bök a levegőben: „Nagyon egyetértek!” Ettől viszont úgy érzem, ha nem bök, akkor butaságot mondtam.
Van egy férfi.
Szeretem.
A ruháit bepakoltam egy dobozba, a könyveit egy másik dobozba. A dobozokat a kamrába tettem, és rájuk zártam az ajtót. Amikor eljött, hogy elvigye őket, azt mondtam, a könyveket kidobtam, a ruháit meg elvittem a vöröskeresztnek.
Van egy férfi.
Nem gyűlöl, nem szeret.
Minden alkalommal megkérdezi, hogy vagyok. Hogy ityeg a fityeg, pontosabban ezt kérdezi. Igaz, külföldi, így azért nem ugyanaz. Amikor nálam alszik, három takaróra van szüksége. Reggelente sokáig keresi a kulcsot, amikor el akar menni. Minden alkalommal ugyanoda készítem, és reggelre mindig eltűnik.
Van egy férfi.
Szeretem.
Kölcsönadtam neki hatezer forintot, hogy el tudjon válni. Elvégre nekem is érdekem, magyarázza, hogy elváljunk végre.
Van egy férfi.
Gyűlölöm.
Sajnos nem ismer. Amikor találkozunk, átnéz rajtam. Amikor megpróbálok szemkontaktust teremteni vele, csak vaksin hunyorog. Amikor szándékosan nekimegyek, bocsánatot kér. Amikor kitépem a kezéből a gitárját, és szétverem az orra előtt, ráül a hangfalra és megtörli a homlokát az inge ujjával.
Van egy férfi.
Szeret.
Elmagyarázza, hogy nem tehet mást, minthogy boldogtalanná tesz. Hiszen ez benne rejlik az ő természetében. Ilyenkor bólogatok, és mélyen átérzem, amit mond. Segítek neki megtisztítani a pisztolycsövet, mert valami beleragadt, nem lő rendesen. Mielőtt fejbelő, kipróbáljuk, hogy jó-e. Lyukakat lövöldözünk a falba.
